Mi így láttuk... - Mecsek Rallye 2012



Nem lesz rövid ez sem, hihetetlen mennyiségű élménnyel gazdagodtunk ezúttal is, és azt hiszem, hogy újra felfedeztem a rallye-ban a varázst! Nagyjából 24 órás volt ez a verseny számunkra, de végigvigyorogtam az egészet, mert olyan jó volt!!! És bár a múltkori cikkem nyomtatott formában való megjelenésének lehetősége még engem is rendesen meglepett, továbbra is kitartok az eredeti elképzelés mellett: ez a fajta élménybeszámoló nem megrendelésre készül… legfeljebb az olvasók kérésére… annak megfelelően, ahogyan mi megéltük ezt a futamot! :-)

Vártuk már a Mecsek Rallye-t, szokás szerint hetekkel korábban megvolt a terv, mikor indulunk, hová érkezünk… de a számításaimat ezúttal is keresztülhúzták. Idén legalább nem esküvőre mentünk, csupán az ovis gyereknapi rendezvény kavart be kissé a terveinkbe, így viszont péntek reggel legalább nyugodt körülmények között faggathattam ki a versenyzőket, miként várják a pécsi futamot. A hajnali gépátvételük miatt már fél kilenckor nekiálltam telefonon hívogatni őket, mondjanak már valamit! Mondtak persze, „esik is, meg este még sötét is lesz”. Mármint mondták azok, akik hajlandóak – avagy a fáradtságot legyőzve: képesek - voltak a „hívás fogadása” gombot alkalmazni, mikor meglátták a nevemet a saját készülékükön.



Egyébként meg majd halálra untam magam két hívás között, várakoztam én türelmesen, hogy majd visszahív az illetékes… tollal, papírral a kezemben pedig – ha már ősszel Benő suliba megy, és a jegyzetfüzet vonalvezetése is épp megfelelő – belekezdtem a „szépírás” gyakorlásába. :-)

Még dél sem volt, megvolt a 9 db villáminterjú, és hamar észbe kaptam, hogy Benő múltkori házi feladata még csak félig van kész. Történt ugyanis az ózdi bulifutamon, hogy Holczer Dani oly mértékben unatkozott a hosszú időt igénybevevő szervizben, hogy Benedeknek házi feladatot adott. (Az írni, olvasni nem tudó gyerekemnek…aki mondjuk számolni valóban tud.) Szóval a feladvány az volt, hogy ha összeadjuk Tóth Imre abszolút bajnoki címeit és Bútor Robi kategória bajnoki címeit, akkor hányat kapunk? Ó, hát ez könnyű! Mármint annak, aki nem rallyera jár, hanem otthon magolja a végeredményeket. Nekem azért eléggé időigényes elfoglaltságot jelentett, még úgyis, ha azokat a perceket nem adom hozzá, amikor a hét folyamán többször rágta a fülemet Benő, hogy megoldottam-e már a leckét? Mai világ modern csodáit alapul véve, net elő, gugli elő, kérdezzük meg Robi bajnoki címeit… Ha jól tudom, a gugli az alapján ajánl fel keresési lehetőséget, amiket az emberek a leggyakrabban keresnek. Miután begépeltem, hogy „Bútor Róbert ba…” már okoskodott is a kereső, és felajánlotta a – talán leggyakrabban keresett ily’ kezdetű kifejezést: Bútor Róbert barátnője (?) :-)





Ezek után a hagyományos „visszakeresős” módszerrel, a szövetség oldalán egyesével nézegettem át az éves értékeléseket, erősen vizslatva a feladvány alanyainak előfordulásának gyakoriságát… jó móka volt, jól rápihentem az éjszakára!

Délelőtt többen érdeklődtek utánunk, hogy hol maradunk már, ez egyrészt nagyon jól esett, másrészt elgondolkoztam rajta, hogy vajon most látták meg a RallyRacing legújabb számában az írásomat, és ezt akarják majd személyes találkozás keretében számon kérni? :-) Tudom én – mikor írtam is tudtam már –, hogy mindenki azért nem lesz lelkes az írásomtól, de most mit csináljak? Mindenkinek nem lehet megfelelni… ráadásul én még csak nem is akarok! :-) Na meg aztán, már az első sorban jeleztem, MI ÍGY LÁTTUK, nem pedig „Mások hivatalos álláspontja…”. Nagyon sok versenyzőt ismerünk, mindenkiért egyformán aggódom, hogy ne érje baleset, de akár egy kategórián belül is több versenyzőpárosnak szurkolunk. Van, akiket jobban kedvelek, van akiket kevésbé ismerek, és nem szeretem, ha azt kérdezik Benedektől, hogy „te kinek szurkolsz?” Mert ő mindazoknak szurkol, akik hajlandóak vele is szóba állni, akik kedvesek vele, akik emberszámba (szurkolószámba :-)) veszik úgyis, hogy még csak 6 éves, és egyébként türelmesen válaszolgatnak neki minden idióta kérdésére! :-)

Fél három, irány az ovi. Persze, hogy kikéstünk… sebaj, itt nem jár érte bünti. Elsőként: 5 állomás teljesítése szülő+gyerek együtt. Már bennem volt a versenyzés izgalma (holott nézőként pályáztam a Mecsek Rallye-ra), túl voltam már pörögve, és úgy végigrohantuk az állomásokat Benedekkel, hogy tuti a dobogón végeztünk volna, ha az időeredményeket is nézik. Úgy szurkoltam a vizes lavór felett a horgászatnál, hogy a többi szülő már gyanakodva méregetett, mint ahogyan akkor is, mikor Benőt úgy küldtem célba dobni, hogy „dobd be mindet elsőre, sietünk!”. Siettünk, nyertünk, tevés labdát megkaptuk. Jött még egy háromnegyedórás focibemutató… ezt külön nem értékelném, úszócsemetém rúgott azért két gólt, már csak úgy „becsületből”, rohanás a kocsihoz, irány Pécs, magunk mögött hagyva a Pest felett épp feketedő felhőket!



Boldizsár hamar megszerezte az előre kinyomtatott Itinert (köszi Duen!), és áttanulmányozta az időtervet, térképeket… pedig ő már tudta, hogy aznap a nagyszülőkkel töltik az estét, hogy mi békésen szurkolhassunk a sötét erdő mélyén. Benedek kissé tiltakozott ez ellen, mindenáron megpróbált meggyőzni, hogy ő is jön az éjszakai gyorsokra. Végül beadta a derekát, oké, marad a mamáékkal, de még azért hozzátette, - hogy én is felkészülhessek lelkileg az esti búcsúzkodásra - „De amikor elmentek, zokogni azért zokoghatok?”. És szerintem nem viccnek szánta… a búcsúzkodás hosszú perceket vett igénybe, zokogás elmaradt. Mi pedig már vágtuk is bele magunkat az éjszakába. Teljesen fel voltunk pörögve, kettesben meg már nem is tudom mikor néztünk utoljára versenyt.



Még elcsentük a gyerekek fejlámpáját, mert délelőtt mikor Kazár Mikivel beszéltem, nagyon-nagyon hangsúlyozta, hogy mennyire fontos, hogy jó lámpasorral érkezzen az ember az éjszakába. Kiértünk az árpádtetői gyorsra, felszereltem a fejlámpákat, ahogyan Kazár Miki tanácsolta… és baromira nem találtam rajta a gombot, hogy felkapcsoljam. Tomi meg is kérdezte, hogy „Kazár azt nem mondta, hogy nem árt, ha be is tudod üzemelni?”

Messzire nem jutottunk – pedig időközben felkapcsoltam a világítást is -, maradt az árpádtetői gyorsasági rajtja. Hihetetlen mennyiségű autó parkolt a közelben, sejtettük, hogy ők mind versenyre jöttek. Azt nem tudom, hogy hányan lehettek az erdőben, de a rajt környékén is borzasztó sokan voltak kíváncsiak a lámpasorokra. Mert mást mondjuk nem igazán lehetett látni. Ahogy Kazár mondta, az övék nagyon tuti lámpasor… megpróbáltam megnézni, ezáltal még pár órával később is csak alig láttam, de a többiek rajtját jó volt azért végighallgatni. Kaland itt is volt, észleltük, hogy leállítják a rajtot, ugrottunk is a Rescue elől, és elkezdtem aggódni, gondolkozni, kik vannak a pályán, akikkel történhetett valami... Szerencsére hamar jött a hír, nincs gond, nem kell menni, nézők kiszedték. (tehát voltak tőlünk sokkal, de sokkal lelkesebbek is, akik valóban belevetették magukat a sűrűjébe.) Elrajtolt a mezőny, visszanyargaltunk a kocsihoz, hogy még a szervizbe biztosan odaérjünk. Közben persze már hallgattuk is a rádiót, kivel és mi újság. Az első hír: „…aki tud valamit Bútor Robiékról, az ossza meg velünk is az információt…” Áááááááááááá, nem hiszem eeeeeel! Már megint nem jött össze nekik. Most hívjam fel? Á, azt nem merem, mit zaklassam, nélkülem is van gondja… gondolom. De azért alig bírtam kivárni az infót, hogy ezúttal nem Robi hibázott, „csupán” a motor adta fel a küzdelmet.

Szerviz, historic mezőny már kifelé. Jön Kőváry, megkérdezzük. Bár a rádióban hallott lelkesedésük egyetlen egy fokkal már csökkent eddigre, de komolyan mondom, hogy nemnormális stílusban örömködött, hogy milyen király ez a trabantozás a sötétben. Azt furcsállották csupán, hogy a kisautóban (újra) milyen közel kerültek egymáshoz – valóban szinte súrolták egymást a sisakok… de hát ez is egy módja az auraegyesítésnek. :-)

Mielőtt megérkezett a mezőny, gondoltuk kihasználjuk a területi adottságokat, és leteszteljük a – szerencsére nem műanyagbódés – illemhelyet. Ezúttal három konténer szolgáltatta a helyszínt, melyben normális, kulturált illemhelyek álltak a szervizparkban tartózkodók rendelkezésére. Nem tudom, hogy azzal nem számoltak, hogy nők is lesznek, vagy gondolták a koedukált mindenkinek megfelel… mindenesetre mi (ezúttal három csaj) nem bírtunk nemre vonatkozó jelölést felfedezni rajtuk. Első konténerbe épp besétált egy rakat pasi, gondoltuk akkor ez a férfi mosdó. A másodikban tök sötét volt, a harmadik éppen üres (kivilágítással). Betértünk hát. Előtérben mosdó, balra a wc-k, meglepetés pedig mikor dolgom végeztével kilépek a mosdókhoz… velem szemben áll egy férfi, kilógatott „végtaggal”, és épp – 180 fokos fordulatot véve - fordul rá a piszoárra. Oké, a piszoár befelé jövet valóban nem tűnt fel nekünk… de miért kell elővett végtaggal körbeforogni, miért nem lehet célirányosan használni??? Jót röhögtem, Annán is, mert ő első meglepetésében visszazárta magára az ajtót… :-)

WC-s sztorit kiheverve, Tomival sétálgattunk, amikor beleakadtunk az egyik stábba, amint az alig éber állapotban lévő Matics Misit csalogatják egy interjúra. Miskának olyan megfáradt arca volt, hogy rögtön megkérdeztem, kérdezzek-e inkább én? Én is fáradt vagyok, ő is… fel is ajánlották a lehetőséget a mikrofon használatára… de tartottam tőle, hogyha kipihenten is „kicsalogatjuk” egymásból a hülyeséget, akkor ilyen állapotban ez felérne egy stand-up comedy műsorszámmal…

Visszatértünk a Jani-Dani szervizbe, szemben velük épp pakolta a sátrakat a Team Bútor Robi csapat. Bár nincs sasszemem, a sötétben eleve alig látok, Kazár Miki lámpasora után pedig már csak hang alapján tájékozódtam… de észrevettem, mintha Bútor Robit látnám. Oda menjek? Ne zaklassam? Csak „illene” megkérdeznem… Mentem, és nem is tudom hány fajta érzést fejezett ki Robi egyszerre. Ott volt benne az „ezt nem hiszem el”, az „idei évnek most már annyi”, „ez van”, mindezt úgy tükrözve egyszerre, egy időben, mint ahogyan - saját tapasztalataim szerint - egy 6 éves óvodás arca mutatja: „most nem csináltam semmi rosszat pedig”! Komolyan mondom, hogy legszívesebben átöleltem volna! De mivel nem szokásom versenyzőket ölelgetni, és most sem akartam ezt a folyamatot elkezdeni, így erről az elképzelésemről hamar letettem és inkább beszélgetéssel folytattam. Robi nagyjából már ekkorra túltette magát ezen az egészen, és ő is mondta, hogy könnyebb ezen túllépni, mint a múltkorin, mikor ő hibázott.

Szerviznek vége, irány „haza”, óvatosan autózva az erdőn át… szembetalálkozva Vukkal és családjával, Bambival az őzikével, Vuk távolabbi rokonságával és ráadásként még egy szarvassal (nem, szerintem nem Rudolf volt, mert nem volt piros az orra)… de hazaértünk, maradt is még reggelig pár óránk, amit alvásra tudtunk fordítani. Gyerekek aludtak már, és szerencsére ezt egészen reggelig folyamatosan csinálták is. Ettől függetlenül nem éreztem kipihentnek magam reggel 7-kor, sőt, erőteljes nosztalgia tört rám, hiszen régen szinte minden versenyt így csináltunk végig, hogy nem is értettük néha, minek foglaltunk szállást, ha ott töltjük a legkevesebb időt?

Benő ébredés után rögtön azzal fogadott, hogy „Láttam a tévében, hogy elgurult Ollé autója…”. Na, remek! Eleve felháborít, hogy megint egy ilyen esetre csapott rá a média, és félretájékoztatással tele is tömték mindenki fejét. Ha más hírekből is ennyi igaz, akkor vajon mi zajlik a nagyvilágban, amit mi egészen másként látunk a „híradó” miatt???

A szombati napot mi lassító kereséssel kezdtük, hiszen Benő kérése ezúttal ez volt, ő még soha nem látott élőben lassítónál zajló versenyt. Hetvehely jó lesz. Lassító van. Csak épp biztonságos nézői pont nincs a környékén, két gyerekkel a hátamon meg nincs kedvem kilométereket mászni. Irány vissza a jól ismert és már agyonunt hetvehelyi elágba, de itt legalább mókás volt, hisz annyi féle-fajta ember állt körülöttünk. Még ideértünk az előtt, hogy a mezőny elrajtolt volna. Még az előfutók sem mentek el. Szőke lány nézi neten az eredményeket – közben azért gondolom észleli, hogy még nem megy a verseny – és megkérdezi: „Az normális, hogy az én telefonomban még nincsenek benne a 3. gyors eredményei?” Á, dehogy, egy ilyen okostelefonnak, ilyen okos gazdával előre kellene látnia, hogy ki mit fog menni majd ezen a gyorson…



Megnéztük a mezőnyt, Benő és Boldi pózoltak néhány fotósnak, kikoptatták a nadrágot az aszfalton, mert persze, hogy két autó között négykézláb tologatták a matchboxokat… Gyors lement, irány a szerviz, ezúttal is figyelembe véve a gyerekek igényeit, hiszen mindkettőjük odáig van ezért a közegért és az ott zajló eseményekért. Benedek olyan szinten részesévé tud válni a szervizparknak, hogy ezt látva nem értem mások megjegyzését, hogy ez a gyereknek kényszer, biztosan nem élvezi… Hát jelentem, az én gyerekeim élvezik! És még csak nem is kicsit! Sőt, a kocsikat sem azért törölgeti, mert ez a heti büntetése…



Elsőként megnéztük a Rallye Rádió stúdióját, és szerencsére Benő nem akart bemenni és nyilatkozni. Majd felfedezte, hogy élőben - képanyagot is - közvetítenek a szervizparkból, és ezt a laptopban hosszasan nézte is Öcsiéknél a szervizben. Itt azért már felmerült benne, hogy jó lenne szerepelni, meg is kért, hogy keressük meg a kamerát ami az élőképet adja… Elmentünk egy körre sétálni kettesben (hiszen Tomi Boldit altatott kinn a kocsiban), és megnézegettük a historic mezőnyét. Megkérdeztem Benőt, hogy megkeressük-e Kátaiékat, mert át kellene adnom nekik egy „üdvözletet”.



Olyannyira belelkesült, hogy nem csakhogy megkerestük a Fiat Abarth-os párost, ő tolmácsolta is a jókívánságokat, kipróbálta a vezetőoldali ülést, és már rohantunk is tovább, nehogy Kőváry Barna élménybeszámolójáról lemaradjunk. Barna mesél, közben hátmasszázsban részesítik, hogy túlélje ezt a kalandot is, majd újabb stáb érkezik, nyilatkozzon. Benő érdeklődve figyeli az eseményeket: van operatőr, van mikrofon, de abba épp Barna beszél… Megkérdezi tőlem – miközben háttérből figyeljük az eseményeket -, hogy ő szerepelhetne-e a tévében…. Mondom „persze”… de mondjuk nem gondoltam komolyan.



Benő már lép is mellőlem, és elkezd fel-alá sétálgatni Barna mögött, bízva abban, hogy így a kamera őt is veszi. :-)

Irány vissza, jön a Jani-Dani páros, akiket Benedek ezúttal még izgatottabban várt, mint eddig. Már alig várja, hogy felmondja a leckét! Győzködöm, hogy legalább azt várja meg, amíg majd kiszállnak a kocsiból… Visszaérünk páros még sehol, de már érkezett a RallyRacing legújabb száma. Hurrá! Nem osztatlan a siker… meglepetés van bőven, de Benő büszkén mutogatja minden arra járónak, hogy ezúttal ő is szerepel az újságban. Csodálom, hogy autogramot nem kezdett el osztogatni. Itt a páros, Benő örül és már mondja is a leckét. A végösszeg 19! Dani gratulál, Benő nyert… de vajon tényleg ez a jó válasz? :-)



Újabb szereplési lehetőség közeleg, és talán már érthető, hogy miért kezdek rosszul lenni a kamerák, operatőrök, mikrofonok, fényképezőgépek látványától… ha egy ilyen szereplési vággyal megáldott gyereket hordok magammal. Az előzményeket nem ismerem, már csak azt látom, hogy Dani ülteti fel a gyerekemet a hátsó szárnyra, hívják az operatőrt (egy már ott állt, úgy látszik az még kevés volt számukra), Dani kérdez, operatőr veszi, Benedek pedig válaszol! Én pedig gondolkozom – mert hallani nem hallom -, hogy vajon most Balogh Jani helyett mesél??? :-) Ó már hallom… „kinek szurkolsz?”. Jól hallottam? Izgulok, csak elő ne adja a „gázóra” sztorit… mely szintén Holczer Dániel cselekedeteihez kötődik, akinek még Bükfürdőn sikerült meggyőzni a 6 és fél évesemet, hogy majd nézze meg Bútor Robi új navigátorát, teljesen olyan feje van, mint egy gázóra. Benő kikerekedett szemmel hallgatta, meg sem mert szólalni…később meg kereshettünk egy gázórát, hogy a gyerek egyáltalán tisztába jöjjön a szó jelentésével. Tisztába jött, megjegyezte. Azóta mindenkinek elmesélte, hogy „egyébként Bútor Robi azért esett be az árokba Bükfürdőn, mert a gázórafejű navigátorának a feje berántotta oda az autót”. Többször kérleltem Benőt ez ügyben, hogy mindig tegye hozzá, hogy ezt nem az anyjától hallotta, és az oviban pedig egyáltalán ne mesélje el. Most meg ott áll a kamerák előtt… hurrá… :-)

Dani tehát megkezdte az utánpótlás nevelést… média szakirányon, amelyet a gyerekem iszonyatosan élvezett, és a nyilatkozat után nagyon büszkén mesélte mindenkinek, hogy ő márpedig nyilatkozott a „melyik tévének is, anya?” :-)



Jani-Dani szervizbe már a megérkezésünkkor láttuk, hogy az asztalon több poszter hever egy tál cseresznye kíséretében. Kérdeztem is a szervizeseket, hogy melyikből visznek többet, poszterből, vagy cseresznyéből? Benedek is hamar rávetette magát, ám ezúttal nem újabb adag posztert gyűjtött be, csupán az arrafelé sétálgatóknak próbálta értékesíteni. Meggyőzőképességemnek köszönhetően végül ingyen ajándékozta tovább őket…



Boldi felébredt, rögtön megcsodálta Bodolaiék „brutálsubaruját”, körbejárta, és a vezetőoldali ajtón úgy megragadta a kilincset, hogy alig bírtam lefejteni róla az ujjacskáit. Határozottan úgy gondolta, hogy ő azt ki fogja nyitni, és miután a múltkor az ózdi szervizben ketten bírtuk csak kiszedni a Mitsubishiből, ezúttal nem akartam kockáztatni… Besétált még a Hadik szervizbe, ahol csupán Bzzz autója pihent, emberek sehol, de ő kereste a „nénit”, akire nem is igazán tudom, hogy miért emlékszik, túl sok közös kalandjuk nem volt (még)... talán csak a szőke haj miatt? :-) De mivel nem találtunk ott senkit, visszatértünk Öcsiékhez, aminek ő személy szerint nem igazán örült… szerintem.



Próbált volna pihenni, de nagyban zavarta ebben az, hogy közben próbáltam pár jó fotót készíteni róla. Utána meg mindkét gyerekem rajta ugrált, és hát megmondom őszintén… ez sem segítette Balázs Öcsi pihenését… Jobbnak láttam hamar továbbállni, és gondoltam még visszatérünk később. Mivel ez elmaradt, így itt szeretném megköszönni a svédasztalos ellátást, a remek kiszolgálást, a cseresznyét (azt a kilót legalábbis, amit Benő felfalt), a pattogatott kukoricát, a kekszet, a kávét, az üdítőt, a jégkrémet, stb.

Kifelé menet még megnéztük a sorban várakozó autókat, ahol Benő kiszúrta Talmácsiékat. (Na, Patkó Gergő, ha ezt most olvassa, megemelkedett pulzusszámmal folytatja a sorok böngészést, hogy vajon ezúttal mi olyat lát majd, amivel nem ért egyet :-)). Benedek Talmára még a tévében figyelt fel, igazi sztárként tartja nyilván a mai napig, és már év elején is nagy örömmel fogadta a hírt, hogy Talmácsi Gábor is ralizni fog. Itt pedig adott volt a lehetőség, hogy közelről is szemügyre vegye… odarohantunk az autóhoz (mert nélkülem nem futkoshat a kocsik között), és bekukucskáltunk, én meg hogy ne tűnjön már ez olyannak, mint amikor kirakatot néz az ember, mondtam, hogy „Jöttünk megnézni élőben „a” Talmácsi Gábort!”. (Szándékosan írtam kirakatot és nem állatkertet - mégha a szituációról mindig is ez szokott eszembe jutni, amikor behajolva az autóba méregetjük a versenyzőket -, mert nem akarom bántani őket, de tényleg!! És tudom, hogy a múltkori után Gergő ezt sértésnek venné!) Gábor rögtön kezet fogott Benedekkel, és ezzel le is kenyerezte őt… na és engem is… Benedeknek Talma a celeb, a sztár, hiszen őt eddig csak tévében látta, ellenben a mezőny összes többi tagjával, akiket teljesen természetes jelenségnek tekint, hiszen őket pici kora óta ismeri.



Végignéztük a mezőny végének az összes gumijelölését… hihetetlen számomra, hogy ez így lekötötte mindkét gyerekemet. Én konkrétan majd halálra untam magam, jobb esetben ismerős jött és integettem, ők pedig azt nézték, ahogyan a rózsaszín festék felkerül a gumiabroncsra…

További szervizparkozás helyett felvágtáztunk a hegyre, és megpróbáltuk Remeterétnél megnézni a mezőnyt. Az eleje jól is sikerült, hiszen 12 autót láttunk… majd etap. Orfűi civil emberhez kellett a mentő… szerencsére semmi köze a versenyhez (mondom én, híradósok meg sírnak, mert ezt aztán nem tudják összefüggésbe hozni a rallye-val, pedig micsoda hír lehetett volna ebből is). Irány a célba, és hurrá-hurrá, ismét a Széchenyi téren van az esemény.

Pécs gyönyörű, lenyűgöző és ezúttal (is) ehhez még egy kellemes, nyári estét idéző időjárás párosult, így elsétálgattuk a Historic célceremóniájának elejét. Kőváryék még épp ott voltak, közelebb merészkedtünk hozzájuk. Jön egy kissrác, nyújtja a papírt, tollat Barnának, aki lelkesen dedikál. Benő pedig csodálkozó arccal kérdi: „Ő most autogramot kért Barnustól?” Teljesen hülyének nézte szegény kissrácot, és ismét beigazolódott az elméletem, miszerint Benőnek a rallyeversenyző nem sztár, nem celeb és még csak nem is igazán különleges. Barna dedikálás után majdnem teljes sikerrel lenyúlta a kiskölyök rózsaszín tollát, ám kölyök figyelt és még vissza is merte kérni! Mindegy Barnus, majd legközelebb viszek én egyet neked…



Két mezőny közt kicsi szünet, keressük meg a JAM Döner & Pizzériát… szerencsére Tomi jó helyismerettel rendelkezett, pár perc alatt már ott is voltunk, Janek pedig már csapolhatta is nekünk a kávét, ami ekkorra már újra elengedhetetlenné vált az életben maradásunkhoz. Király hely, legközelebb kajálni is betérünk, az tuti! Hajra Janek, hajrá Marcsi!!!

Jön az ORB mezőny, gratulálunk mindenkinek, aki csak megérkezik, és végre Herczig Norbinak egy első helyezéshez gratulálhat, de mi is nagyon örülünk, ráadásul óriási csata zajlott, izgalmas verseny volt ez az elejétől a végéig.



Nem csupán az abszolút első helyért ment az óriási küzdelem Herczig Norbiék és Turán Friciékközött, a 3-4. helyen is küzdöttek Botkáék Hadikékkal, de a régi H-csoportos nagyok – most már Mitsubishivel az élmezőnyben – is megmutatták, hogy meg kell vívni a kategóriagyőzelemért, majd a célban egymást ölelgetve, valódi, őszinte mosollyal (jó-jó, inkább vigyorral) gratuláltak egymásnak! Hajrá Tyutyu, Hajrá Miska!!! Hajrá Rongits! Hajrá Osváth Peti! És kár, hogy nem volt Hodula! :-)



Ismét Talma, mindenki fotózkodik vele. Benő több fotón is valószínűleg a háttérben szerepel, de már alig bírt magával, neki is kell egy kép, amin Talmácsival szerepel.



Bátorsága ekkorra kissé alábbhagyott, miközben Talma támasztotta a Mitsut, Benő úgy odaosont mellé, hogy először szerintem észre sem vette, hogy áll valaki mellette… majd elkészült a fotó, lesz már mivel büszkélkedni hétfőn az oviban. (Aztán majd jön haza búslakodva, hogy „na, ezek az óvónénik milyenek…nemhogy Herczig Norbit, még Talmácsi Gábort sem ismerik…)

Sétálgattunk a céldobogóra várakozó versenyautók között, és rémhírkeltés ide vagy oda, jobban figyeltem a gyerkőcökre, nehogy újra egy elguruló autó keltsen riadalmat. Kifejezetten ijesztő volt a sötétben, amikor megláttam, hogy Ollé autója mozgásban van, de szerencsére hamar kikiabált a kocsiból, hogy „Nyugi, benne ülök!”.



A célban a serlegek osztása is lenyűgözte a két csemetémet, csupán Botka Endre zavart be egy kicsit, hiszen Boldizsár eléggé megijedt tőle, és később sem igazán akart a közelében maradni, meséltem is pár embernek, hogy Boldi fél Endrétől, amire Herczig Norbi megjegyezte viccesen: „Hát hogyne félne, Endrétől még mi is félünk!” :-)



Nem tudom, hogy a sportos bácsi Botka Endrétől való félelmében kezdett-e el erősíteni, de a serlegosztás helyszíne mellett lelkesen nyomta a fekvőtámaszokat…

Tényleg nagyon szuper volt ez az egész nap, még ha döcögősen, gyerek-hisztisen is indult a reggel, ráadásul úgy esett, hogy nem esett… az eső. Megúsztuk szárazon – kivéve Benőt, aki a célceremónia alatt a szökőkútban tesztelte a bakancs vízállóságát – és hihetetlenül szép élményekkel a hátunk mögött sétálgattunk Pécs belvárosában. Hazamenni még nem volt kedvünk, végezetül még lesétáltunk a dobogóhoz, ahol Markó Tibivel beszélgettünk egy rövidet. Ennek hála Benő már több mint 24 órája poénkodik mindenkivel úgy, hogy „Fogd be a füled!” Ezt követően pedig idézi Markó Tibor mondatát, melyet Tibi akkor szeretett volna Benő hallótávolságán kívül megtenni… érthető okokból. Nem sikerült, új szóval gazdagodott a gyerek szókincse. :-)



Mivel a „futóstelefonom” egész nap velem volt, hiszen így hallgattuk az eseményeket a Rallye Rádiónak hála, este kaptunk egy kis statisztikát is az aznapi mozgásunkról. Még én is meglepődtem, hiszen nem baktattunk fel hosszasan az erdőbe egy-egy látványos kanyarért, mindig elágokban maradtunk, de a napi számláló szerint szombaton kb. 9 km-t gyalogoltunk. Ez nálunk még oké, de Benedek és Boldizsár szerintem még ettől is többet, hiszen ők gyakran futottak plusz köröket unalmukban. :-) Az alvással töltött óráink száma ettől azért jóval kevesebb volt, de mindenesetre egy olyan versenyen voltunk újra, ahonnét nem akartunk hazamenni! Köszönjük Jelen István és csapata!

Nagy fejtörést okozott számomra, hogy ha már Markó Zolival nem találkoztunk ezen a futamon, hogyan fogom beleszőni a történetbe, mint ahogyan azt is nagyon sajnálom, hogy DuEnnel ezúttal sem keveredtünk semmi extra történet közepébe, így ő is kimaradt belőle. Talán Veszprémben jobban ki kéne tenni magatokért… és a megjelenésért! :-)



Írta, mint mindig… ciVIC